Hallottak már a Neokatekumenális Útról

Kilenc közösséggel és már papi szemináriummal büszkélkedhet Szatmárnémetiben a Neokatekumenális Út. Eljött az ideje tehát, hogy áttekintsük történetét és helyi fejlődését.

A Neokatekumenális Út az 1960-as években, Madridban, Palomeras Altas barakkjainak lakói között vette kezdetét, ahol a szegények kérésére Jézus Krisztus evangéliumát kezdték nekik hirdetni. Az idő múlásával ez a kerügma (a Jó Hír hirdetése, az üdvösség misztériuma), az Isten Igéje - Liturgia - Közösség által formált három lábon nyugvó katekétikai szintézisben öltött testet azzal a céllal, hogy az embereket a testvéri közösségre és érett hitre vezesse. A plébániákon különböző korú és más-más társadalmi helyzetben élő személyek alkotják a közösségeket, melyek együtt haladnak a krisztusi úton. A Neokatekumenális Út végső célja, hogy a híveket fokozatosan Jézus Krisztussal való bensőséges kapcsolatra vezesse, hogy őket az Egyház aktív tagjaivá és az Üdvözítő örömhírének mindenütt hiteles tanúivá tegye. Romániába 1990-ben érkezett, Szatmárnémetiben egy évre rá kezdődtek meg a katekézisek.

Ft. Láng Pál kanonok jelenleg a Szatmárnémetiben működő, „Egyházmegyei Redemptoris Mater Missziós Szeminárium" spirituálisa, székesegyházi plébános volt amikor megkeresték a Neokatekumenális út képviselői. Vele beszélgettünk, a Neokatekumenális Útról, a szatmári közösségekről, a szemináriumról. Így emlékezik vissza a kezdetekre:

- A Székesegyház plébánosa voltam 1990-ben, amikor egy vasárnap, az esti szentmise után a sekrestyébe jött hozzám egy pap, Paulo Such és egy világi, Peppino Roberti. A neokatekumenátusról kezdtek el mesélni. Addig erről az útról még nem hallottam semmit. Meghívtam őket vacsorázni, ott folytattuk a beszélgetést. Nekem tetszett mindaz, amit a Neokatekumenális Útról elmondtak. Másnap augusztus 15-e volt, a szamosdarai búcsú. Megegyeztünk abban, hogy eljönnek a búcsúra, majd az ebédre, és ott, Szamosdarán beszélni fognak a papoknak a Neokatekumenális Útról. Én azt gondoltam, hogy ez mindenkit úgy megérint majd, ahogy engem, de nem így történt. Ezek a katekéták azt kérték, hogy ha lehet, ne csak egy plébánián tarthassanak katekézist a Neokatekumenális Út helyi elindításaként. A Székesegyház plébánia adott volt, de beszéltünk Amma Zoltánnal, a Hildegárda plébánosával is, aki szintén megengedte, hogy tartsanak ott is katekézist.

De mégis ebben a beszélgetésben mi volt az, ami megfogta az Atyát? Miért tetszett meg a Neokatekumenális Út?

- Az érintett meg, hogy - a katekéták ígérete szerint - ez az út teljesen megváltoztatja az életünket. Egy, a hitben felnőtt keresztény életet ajánl, mély tapasztalattal... Amikor engem megkerestek, ők már Temesváron tartották a katekézis-sorozatot. Ott volt igazából a romániai kezdet, majd Nagyváradra mentek, és aztán hozzánk. Tizenöt katekézisből áll a sorozat. Először úgy kétszázan jöttek meghallgatni a katekéziseket, majd mindig kevesebben lettek, és maradtak a végére úgy harmincan. Jómagam akkor úgy gondoltam, hogy nem lesz belőle semmi, mert annyira elfogytak az emberek. Viszont csodálattal töltött el, hogy az előadókat, a katekétákat a csökkenő létszám egyáltalán nem törte le, mindennek ellenére nagyon lelkesen folytatták a katekéziseket. Aztán a végén tartottak egy lelkigyakorlatot (mi ezt együttélésnek nevezzük, ti. együttélés az Úrral). A katekézis-sorozat mindig ezzel az együttéléssel zárul, amelyen megkérdezik a résztvevőktől, hogy igent mondanak-e mindarra, amit a katekézisekben hallottak, úgy, ahogy Mária is igent mondott Gábor főangyal szavára? Ők igent mondtak, s így megalakult nálunk az első kis neokatekumenális közösség. Ugyanúgy megalakult a Hildegárdában is egy közösség. Amikor bármelyik plébánián megalakul egy közösség, elkezdi járni a Neokatekumenális Utat.

Ez az út három pilléren nyugszik. Az egyik az igeliturgia. Minden héten összegyűlünk Isten igéjét olvasni és arról beszélgetni, hogy mit mond Isten ezen ige által az én életemnek. A másik pillér a heti Eukarisztia (szentmise). Az Eukarisztiát mindig szombaton este kis közösségekben ünnepeljük. Minden hónapban egyszer (vasárnap) a kis közösség összegyűl, elimádkozza a reggeli dicséretet a papi zsolozsmából. Utána együtt ebédelnek, majd mindenki sorban elmondja, mi történt az elmúlt hónapban az életében, hogyan tapasztalta meg abban a hónapban Isten jelenlétét. Ez utóbbi, a közösség a harmadik pillér. Ez a három pillér, három láb segít minket (egymást is), hogy az úton megmaradjunk, járjuk az utat, és lassan-lassan felnőtt keresztényekké legyünk.

Teltek az évek, voltak, akik kimaradtak. A Hildegárda közössége sajnos megszűnt, illetve beépült a székesegyházi plébánia közösségébe. A Székesegyházban minden évben tartottunk új katekézist, így újabb közösségek születtek. Az első években egyik közösség a másik után született...

Székesegyházi plébánosként a Kálvária templom román közösségét is vezettem hét éven keresztül. Felmerült annak ötlete, hogy román nyelvű katekéziseket is tartsunk. A gondolatot tett követte. Így megszületett ott is az első közösség, amely párhuzamosan haladt, fejlődött a magyar nyelvűekkel. Aztán már minden évben tartottunk egy magyar- és egy román nyelvű katekézist, s így születtek sorban a közösségek. Ha valamelyik évben a katekézisen részt vevők kis létszáma miatt mégsem született új közösség, akkor összekapcsoltuk a legutóbb született közösséggel, így azt megerősítettük. Ezt a módszert alkalmazzuk ma is. Jelenleg kilenc közösségünk van: magyar-, román- és kétnyelvű közösség.

Most tehát a Szatmári Egyházmegyében a neokatekumenális közösségeknek a központja a Székesegyház plébánia.

- Igen, a közösségek mindig plébániákhoz kapcsolódnak. De Romániában jelenleg működnek még közösségek Nagyváradon, - ott egy magyar és egy román nyelvű római katolikus közösség, és két román nyelvű görög katolikus közösség létezik. Zilahon van két görög katolikus közösség, Aradon és Temesváron egy-egy római katolikus közösség. Néhány éve Székelyudvarhelyen is tartunk katekéziseket. Jelenleg ott két kedves közösségünk van. Valóban, romániai viszonylatban, Szatmárnémetiben a legerősebb a Neokatekumenális Út.

A közösségek közben bejárnak egy hosszú utat. Ennek melyek a fontosabb állomásai?

- Tulajdonképpen az első keresztény időkből jól ismert katekumenátust éljük meg ebben a lelkiségi mozgalomban is. Vagyis, ami az első keresztény századokban megvolt (a katekumenátus), azt ma az Egyház újból szorgalmazza, és sokfelé gyakorolják is. Az első keresztény időkben, ha valakit valamilyen formában a keresztények élete megérintett, és ő maga is keresztény akart lenni, akkor először elvitték a keresztény közösségbe. A püspök rábízta az illetőt egy úgynevezett "garant"-ra, kezesre. Ez a mai keresztszülőnek felel meg. Az Ő feladata volt, hogy az illetőt a keresztény életbe bevezesse. A jelentkező kezdett járni a keresztény közösségbe. Megkapta a megfelelő képzést, igyekezett a keresztények életét élni, de a legnagyobb misztérium, az Oltáriszentség ünneplése még titok maradt számára. Ezen csak akkor vehetett részt, amikor már meg volt keresztelve. Addig nem vehette magához Krisztus testét és vérét. Készült ugyan rá, és részt vett a bibliai részek felolvasásánál, meghallgatta a homíliát, de mielőtt megkezdődött volna az Eukarisztia liturgiája, már a hívek könyörgése előtt el kellett hagynia a templomot, illetve az Eukarisztia ünneplésének helyét. A neokatekumenális közösségekben ugyanígy, ha valaki még nincs megkeresztelve, az egyetemes könyörgések előtt áldást kap, és távozik a szentmiséről. Ez még a prekatekumenátus szakasza. Amikor már körülbelül egy éve az úton járnak, elmélyednek az igében, következik az úgynevezett "schema", amikor együttélésen vesznek részt. A katekéták meghirdetik nekik azt, ami a keresztény életben a legfontosabb: az Isten iránti és a felebarát iránti szeretet. Nemsokára következik az első "scrutinium", amikor a katekéták megvizsgálják, az illetők meddig jutottak el a keresztény hitben. De ekkor már önmaguk, és a keresztjeik megismerésére is törekednek, valamint szemlélik, hogyan változtatja saját keresztjüket Isten dicsőségessé. Ez nagy lendületet ad az illető életében, mert megérti, hogy a keresztnek, és minden szenvedésnek megvan a maga értelme. Isten dicsőségessé tudja azt tenni, amint dicsőségessé tette Fiának, Jézus Krisztusnak a keresztjét is. Közben van egy lépcsőfok, amikor az anyagiakhoz való viszonyát vizsgálják meg az illetőnek, mert nem lehet két úrnak szolgálni... Egy következő állomás az Apostoli Hitvallás, a Hiszekegy átadása, ez a "tradíció": a Hitvallás részeit tanulmányozzák a Biblikus Teológiai Szótár segítségével.

Közben megtapasztalják az evangelizálást is. Mennek házakhoz - hisz Jézus is küldte az apostolokat - és hirdetik Isten szeretetét. Ez sok élménnyel jár, sokszor nem könnyű bekopogtatni házakhoz, és vagy fogadnak, vagy elutasítanak - talán nem is kedves szavakkal. De segít a kereszténység élményének elmélyítésében. Ez a lépcsőfok, a „Traditio" néhány évig tart. Közben a katekétákkal találkoznak, ők megvizsgálják, hol is állnak a hit dolgában, és amikor eljön az ideje, következik a hit visszaadása, a "redditio". Ekkor mindenki megvizsgálja az életét és azt, hogy miért is hisz, hogyan valósultak meg az életében a szent igazságok. A "redditio" ünneplésekor - ez Virágvasárnapján történik - mindenki kap a kezébe egy pálmaágat a győzelem jeleként, és azzal vonulnak az utcán egyik templomtól a másikig, körmenetben. Attól kezdve ezt minden évben megismétlik. Ezután a Miatyánk szakasz következik. Itt az Úr imádságát tanulmányozzuk. Lassan közelednek az út végéhez. Itt tartunk jelenleg mi is a legidősebb közösségünkkel. Még ebben az évben elmegyünk Loretoba, ahol a Szűzanyáról szóló katekéziseken veszünk részt, imádkozzuk a rózsafüzért. Az út végén van az ún. "electio", kiválasztás. Megvizsgálják a katekéták, hogy az Úr kinek, milyen karizmát adott, - például, hogy másokat a hitre tanítson, vagy betegeket ápoljon, templom körül segédkezzen - és a kapott karizmában mélyülnek el.

Egyre több család megy így, ilyen indíttatással külföldre egy pappal, pogány környezetbe, ahol szinte semmilyen katolikus élet nincs, és ők ott tesznek tanúságot, élik a katolikus életüket. Persze ők ott munkát is vállalnak, biztosítják megélhetésüket. Az Egyház rájött, hogy az evangelizáció szavakkal már nehezen működik, mert az emberek tele vannak szavakkal, de ha látnak egy családot, aki elhagyja szülőföldjét, más országba megy, esetleg sok gyermekkel, ott keresztény módon él, egyszerűségben, ez figyelemfelkeltő szokott lenni. Így ment egy spanyol kispapunk családja már régebben Finnországba, a kispapunk testvére a saját fiatal családjával nemrég Vietnámba, életükkel apostolkodni. Néhány család jött hozzánk is. "Missio ad gentes"-nek nevezzük ezt, vagyis misszió a különböző népek (pogányok) felé. Jézus parancsa az, hogy menjünk az egész világra és tegyünk tanítványává minden népet. Ez persze nem egy diadalmenet, mert ezek a családok sok nehézséggel találják szembe magukat, sok szenvedésben van részük. Az is előfordul, hogy pillanatnyilag nincs mit enniük, de azt is megtapasztalják, hogy Isten mindig melléjük áll, gondoskodik róluk. Hozzánk is érkeztek missziós családok Olaszországból, Spanyolországból. Nem könnyű a gyermekeiknek beilleszkedni a helyi oktatási rendszerbe. Van Szatmáron is olyan missziós család, amelyiknek gyermekei román iskolába, van olyan, amelyiknek gyermekei magyar nyelvű iskolába járnak. De mindig tapasztalják Isten segítségét is.

Az indulás óta a szatmári neokatekumenális közösségek több papot is adtak az Egyháznak. Jól tudom?

- Igen, három papról van szó: Nuszer Miklós Németországban van, a Köln-i egyházmegye papja, Jakkel Károly Rómában pap, ott káplán, és Strángó Péter, aki szintén a Római Egyházmegye papja.

Szintén a papságnál maradva, ahogy születtek az első eredmények, a közösség fejlődött, megszületett annak a gondolata is, hogy legyen Szatmárnémetiben egy Egyházmegyei missziós szeminárium.

- Ez is csak egy isteni csoda lehet. Már száz Redemptoris Mater szeminárium van szerte a világon. A legelső Rómában született - Szent II. János Pál pápa akaratából. Ő adta neki a Redemptoris Mater - a Megváltó Édesanyja - nevet, aztán különböző helyeken, a helyi püspök kérésére született a többi. Jenő püspökünknek is javasolták a katekéták ezt a típusú szemináriumot, én is beszéltem a püspök úrral erről. Ugyanakkor sokat imádkoztunk a neokatekumenális úton járó testvérekkel együtt. Kértük a Szűzanyát a zarándokutak alkalmával is - legutóbb Valenciában az „Amparos Segítő Szűzanyát", a reménytelen ügyek pártfogóját - de kértük Boldog Scheffler János püspök közbenjárását is, hogy lehessen nálunk is szeminárium.

Ezután a katekéták elmagyarázták a püspök úrnak, hogyan működik egy ilyen szeminárium, előkészítették az információs anyagokat, dokumentumokat. A püspök atya az egyházmegyei papi szenátus szavazására bocsátotta a szeminárium ügyét. A szenátus megszavazta, a püspök úr pedig jóváhagyta a Szemináriumot. Ez volt 2011. szeptember 26-án. Ezután történt meg a kérvény aláírása 2012. március 30-án, majd a püspök úr 2013. január 20.-án aláírta a szeminárium alapító dokumentumait is Porto San'Giorgioban, ünnepi szentmise keretében, mintegy ezerháromszáz személy előtt.

Az aláírást követően megteremtették az adminisztrációs kereteket, és jöhettek Szatmárnémetibe a világ számos pontjáról a kispapok.

- Porto San'Giorgio-ban szokott lenni az összejövetel, amelyen a világ számos pontjáról érkező, több száz, papságra jelentkező fiatalt osztanak szét a világ számos pontján levő szemináriumokba. Kalapból vagy műanyag szatyorból húzzák ki a neveket, hogy ki, hova, melyik Redemptoris Mater szemináriumba megy tanulni. Nevük kihúzása után a fiúk igent mondanak a helységre is, ahol tanulni fognak. Így jutottak Szatmárnémetibe is a mi szeminaristáink. Az új szemináriumoknál mindig kell, hogy legyen egy úgynevezett "garant" is, aki már valamelyik más szemináriumból jön, hogy az indulásnál segítsen. A második évben hozzánk is megérkezett a rektor, Andrea Gentili-nek hívják, római születésű, a Svájc-i, Lugano-i Egyházmegye papja.

Ez tehát egy kicsit más, de ugyanúgy papi szeminárium, amely felépítését tekintve kell, hogy rendelkezzen rektorral, vezetőségi bizottsággal, lelki vezetővel, tanárokkal. A növendékek különböző évfolyamokon tanulnak, haladnak előre a diakónussá-, majd pedig a pappá szentelésig.

- Igen, így van. A teológia tulajdonképpen öt-hat év, de két-három évig elmennek misszióba is, a világ bármely részére, hiszen ők misszionárius papoknak készülnek. Azért is a neve a szemináriumunknak "Szatmárnémeti Egyházmegyei Redemptoris Mater Missziós Szeminárium".

A missziós évek után még visszajönnek, befejezik tanulmányaikat. Amikor majd a püspök úr pappá szentelik őket, a Szatmári Egyházmegyébe lesznek "inkardinálva". Három-, öt évig az egyházmegyében végeznek szolgálatot, ott ahova a Püspök Úr helyezi őket. Ha papként, három- öt év elteltével szeretnének a világ bármelyik részére misszióba menni, azt jelzik időben a püspök úrnak, és ő elengedheti őket. Ugye a II. Vatikáni Zsinat óta nem szabad már csak egy egyházmegyében gondolkodni a püspöknek. Ha mi igazán az Úr Jézus tanítványai vagyunk, akkor nem lehet az elég, hogy Szatmáron járnak templomba az emberek, és itt van elég pap, aki kiszolgálja a híveket. Segítenünk kell más egyházmegyéket is. El kell vinni az evangéliumot oda, ahol még nem hallottak Krisztusról, vagy ahol sokkal nagyobb a paphiány, mint nálunk. A világon sokfelé nagyon kevés a pap, az emberek vagy a hívek nagy számához viszonyítva. Szemináriumunk diákjai egyébként a Lugano-i (Svájci) egyetem tanáraitól tanulnak, többnyire interneten keresztül, és úgy is vizsgáznak.

Most másodévesek a szatmárnémeti szemináriumban tanuló kispapjaink. Ők különböző országokból jöttek. Hogy érzik nálunk magukat?

- Igen, a szeminárium a múlt tanévben kezdte meg működését, ez most a második év, tíz szeminaristával. Tehát még legalább hét-nyolc év, amíg az első kispapunkat a püspök úr felszentelheti. A növendékek Európából és az amerikai kontinensről jöttek. Finnországból, Spanyolországból, Olaszországból, Horvátországból, az Amerikai Egyesült Államokból, Kolumbiából, Brazíliából vagy a Dominikai Köztársaságból eljönni, otthagyni családot, barátokat, nem könnyű. Ők is csak fiatalok, 18-27 év közöttiek, honvágyuk van, nehezebben találják meg a helyüket egy teljesen más országban, kultúrában, környezetben. Telefonon szokták tartani a kapcsolatot a szüleikkel. De különösebb problémáik nincsenek. Ők szabadok, és a Gondviselés majd megmutatja, hogy ide szánta őket, vagy sem. Mi úgy gondoljuk, ha már ide kerültek, akkor bizonyára Isten ide szánta őket. Megelégedettek, jól érzik magukat.

Ha előretekint, hogyan látja a szatmári neokatekumenális közösségek jövőjét?

- Az igazi cél az, hogy a közösségekben mindenki felnőtt kereszténnyé váljon. Ha így lesz, és a világ sójává válnak, akkor hatni tudnak másokra is. Világossága, kovásza lesznek ennek a nemzedéknek. A szeminárium pedig, reméljük fejlődni fog, minden évben fogunk kapni újabb növendékeket.